Miniszter Úr, Frakcióvezető Úr, tisztelt ünneplő Hölgyek és Urak!
Hosszú esztendők óta ezen a helyen emlékezünk polgári forradalmunk és
szabadságharcunk hőseire. Itt idézzük fel az eszményt, a célt, amiért
annakidején sokan - a kor legjobbjai - életüket is feláldozták. De miért fontos
ez nekünk?
Azért, mert a jelképpé magasztosult dátumokat nem koptathatja el a gyorsan
múló idő, mert az, amit jelképeznek, mindenkor aktuális, különösen
amikor a politikai érdekek és akaratok egymásnak feszülnek. És mert az
1848-as forradalom leverése óta sajnos csak ritkán adódott történelmünkben
olyan kegyelmi időszak, amikor a lappangó vagy éppen nyílt ellentétek nem
mérgezték a nemzet egységét. És így van ez ma is, 170 évvel a jeles dátum után:
ezernyi nézet és indulat jellemzi a közéletet. A baj nem az, hogy sokan
sokféleképpen, más-más helyszíneken ünnepelnek, a baj az, hogy össznemzeti emlékezésről nehéz úgy beszélni, hogy alapvető
fogalmak relativizálódtak az évtizedek során. Hogy
azt látjuk, a haza, a kultúra, a nemzet, a szabadság nem ugyan azt jelenti
egyes politikai nézetrendszerekben.
De mi újra itt vagyunk, mert kerületünknek van egy szép hagyománya.
Hiszen ezen a helyen, az 1980-ban állított Gábor Áron emlékműnél már sok-sok
éve tisztelgünk főhajtással azok véráldozata előtt, akik 1848-49-ben el
akarták takarítani fejlődésünk útjából nemzetünk ellenségeit. A hősök előtt,
akik felismerték a magyar szabadság értékét, és tettek, küzdöttek érte.
Valamennyien tudjuk, érezzük: ha nagyot fordult is a világ, kivívott
önrendelkezésünket ma is meg kell óvnunk minden ellentétes szándéktól,
bármilyen formát is ölt. Védenünk kell, akár kívülről, akár belülről éri
fenyegetés.
Tisztelt Emlékezők!
Évről-évre ennél az
emlékműnél összegyűlve vajon tudják-e mindannyian Gábor Áronról, hogy rövid
élete alatt mennyi mindenben bizonyította hősiességét, állhatatosságát és
hazaszeretetét?
A tehetséges, katonai pályára készülő székely fiatal hiába jelentkezett a
bécsi tüzérképző műszaki főiskolára, ezért sokoldalú mesterember lévén végül
önképzéssel ásta bele magát a haditechnika tudományába. A forradalom lelkes
támogatójaként 1848 végén pedig nagyhatású bejelentést tett Sepsiszentgyörgyön,
a Székely Nemzeti Gyűlésen: „ Hallom, hogy a főtiszt urak
azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs
ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú,
lesz muníció, amennyi kell.”
És a bejelentés csodát tett: a székely emberek összeadtak pénzt és a
környékbeli bányákból vettek nyersanyagot. Ebből a nyersanyagból sajátságos
technikával, harangokból öntöttek jól működő ágyúkat. A mögöttünk lévő emlékmű
talapzata – erre emlékeztetve – egy hámort formáz: az Udvarhely vármegyei magyarhermány-bodvaji vashámorét, ahol több ágyú és sok
lőszer is készült.
A fegyverek készítése mellet Gábor Áron hamarjában megszervezte a
tüzérségi képzést, miközben maga mind újabb technikai megoldásokon
dolgozott. Végül 1849 júliusában, a kökösi
csatában kapott halálos sebet; a tevékeny, aktív forradalmár mindössze 36 éves
volt. Élete azt példázza, hogy az igazságért vívott harcban nincs lehetetlen;
ha reménytelennek látszik a helyzet, csak azért is küzdeni kell. Makacsul és
elszántan.
Utolsó, hányatott sorsú, de megmaradt ágyúja ma díszhelyen áll a Székely
Nemzeti Múzeumban. Jövő tavasszal – időlegesen - a Hadtörténeti Múzeumban is
látható lesz.
Hölgyeim és Uraim!
Miért is idéztem most részletesebben a székely szabadságharcos alakját?
Mert a hazafi, akinek emlékművénél állunk, soha nem múló példa a ma számára sem.
Példája annak, hogy az olyan alapvető ügyekért, mint amilyen a nemzet szabad
akaratának megőrzése és a külső beavatkozás elhárítása, mindenkor töretlen
hittel és leleménnyel kell harcolnunk. Küzdeni azért, hogy hagyományainkra
épülve, a magunk alkotó erejével, kreativitásával folytathassuk építő
munkánkat, országos és helyi fejlődésünket ne veszélyeztethesse semmilyen
kényszer. S bár ma merőben más a tét, mint 1848-49-ben, mert globalizált világunkban nem megteremteni, hanem megőrizni
kell nemzeti önállóságunkat, az elkövetkező idők csatározásai során most
sem engedhetünk. A magyarságtudat és a hazaféltés soha nem lehet tárgya
semmilyen versengésnek. Egy önmagára eszmélt nemzetnek csak az lehet a
legelemibb törekvése, hogy külső beavatkozás nélkül, szabadon meghatározhassa
útját, jövőjét. Gábor Áron jellemével és szellemében: “csak azét is!”