Dr.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt
emlékezők!
Miért van az, hogy 164 évvel egy
történelmi esemény után még mindig megrendítő az emlékezés? Miért van, hogy
hősi múltunk megannyi dicsőséges eseményénél ma is mélyebben érint meg március
15-e?
Úgy vélem, azért, mert a magyarság minden erénye felszínre tört a
XIX. század derekán. Olthatatlan vágya az önrendelkezésre, egy polgári
létformára, és olyan áldozatos küzdelme a sokszoros túlerővel szemben, amely
csak a legmélyebb hazaszeretetből fakadhat. Ettől magasztosulhatott 1848-49
olyan jelképünkké, amelyből – a legsötétebb időkben is - erő és remény fakadt.
A levert szabadságharc után még sok
viharos évtized elnyomatása, sokféle önkényuralom zsarnoksága tette próbára népünket.
De Táncsics, Petőfi, Kossuth, Széchenyi, a márciusi ifjak, a neves és névtelen
hősök olyan helyet kaptak a magyarság tudatában, amely az áldozatos
hazaszeretet szinonimája lett. Mert mindig is élt a bizakodás, ami a
„negyvennyolcasok” példájából fakadt: élt 1956-ban, és él ma is. Változtak az
idők, változtak a körülmények, de alapeszményeinket, melyeket a polgári
forradalom nemzedéke vésett sziklába, nem kezdhette ki az idő.
Gondoljuk
csak végig, hány történelmi eseményből kreált azóta
ünnepet a hivatalos politika? Egyiket sem igazolta vissza a jövő; szinte csak 1848-as forradalmunk
tisztaságát nem érinthette soha árnyék.
Lehetett hallgatásba burkolni, szét lehetett veretni azokat, akik
túlmerészkedtek az előírt korlátokon, de ez a dátum minden magyar szemében –
kiölhetetlenül - a hazaszeretet jelképévé magasztosult.
Ma
szabadon ünnepelhetünk, de azért ne legyenek illúzióink. Mindig is voltak,
vannak és lesznek olyan erők, amelyek ellen óvnunk, védenünk kell nemzeti céljainkat, érdekeinket. Igaz,
ma a magyar történelem kegyelmi
időszakát éljük. Kegyelmi időszakát, mert sok minden csak rajtunk múlik, mert
választott kormányunk és 1848 szellemisége – több mint másfél évszázad után -
újra összetalálkozott. Messzetekintő, rögös út kezdetén járunk, amely, ha nem is
kecsegtet gyors sikerekkel, de építhet az összmagyarság egyetértésére, cselekvő hazafiságára és türelmére. Amely hisz az olyan alkotó közösségek
erejében, mint amilyet a II. kerület és Pesthidegkút is megteremtett, és
nemzetpolitikájában bizalommal épít rájuk.
Hölgyeim és Uraim!
1848-ban egy parányi szellőből
földrengető, máig ható vihart kavart a felkelés szele. Nagy rokonszenvvel
figyelte harcunkat minden szabadságszerető nép, mert átérezte igazságunk
egyetemes üzenetét. Ám azóta több mint másfél évszázad
telt el, és nagyot fordult a világ. Napjaink küzdelmei már nem kívánnak
véráldozatot, de elszánt és kemény fellépést igen.
Mert az
egykor demokrácia bölcsőjének számító nemzetek politikusai mára időnként
groteszk ellentmondásban vannak őseikkel. Mert
ellenségünk a kishitűség, a csüggedés, a fásultság, ellenfelünk pedig minden és
mindenki, aki nemzeti érdekeink ellen dolgozik.
Szabadságharcos hagyományaink ma
arra köteleznek, hogy tegyük rendbe dolgainkat, hogy vívjuk ki és találjuk meg
a méltó, minket megillető helyet a környező népek közösségében.
Ezért fontos, hogy minden tisztességes
embert e hazában magával ragadjon ennek a szép ünnepnek az üzenete. Ne csak
ismerje, de élje is, érezze is mindazt a tudattartalmat, amit hordoz, amit jelent.
Viselje büszkén kokárdáján a hűség, az erő, a remény
nemzeti színeit, amelynek feltűzése sok korábbi március 15-én volt hitvallás és
tüntetés. S bár minden letűnt hatalom
kisajátította a hősi idők eszményeit, tudnunk kell: 1848 nemzeti és polgári értékei,
a reformnemzedék ideái nem tűrnek el torzítást, nem tűrnek félreértelmezést. Időtlen
rendelésüket épp’ ezért a legjobb tudásunk szerint kell beteljesíteni, hisz’ a
jövőnek tartozunk ezzel. Amint azt Kossuth 1861-ben fogalmazta: „A haza örök, s nem
csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely
lehet, s lesz.”
E gondolatok jegyében kívánok minden
jelenlévőnek emelkedett, meghitt ünnepet.