Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt alelnök Úr!

Hat évtizede e napon vette kezdetét a huszadik század örökbecsű magyar forradalma. Az ünnepi megemlékezésre készülve azon gondolkodtam, vajon jelentősebbek-e a kerek évfordulók a többinél? Arra jutottam, hogy igen, hiszen az évtizedek, az évszázadok fordulói mérföldkövek a végtelen időben. Azzal adnak különös aktualitást, nyomatékot az emlékezésnek, hogy bizonyítják: a jelentős történelmi események örökérvényűek, melyeket nem szürkíthet el a múló idő. Nagy újkori ünnepeinket, 1848 és 1956 küzdelmeit hiába választja el egymástól több mint egy évszázad, rokon marad e két dátum abban, hogy bár más-más korban, más-más célokért, de mindkettő a magyar lélek hazafias érzéséből, szabadságvágyából és a nemzet egységéből fakadt. Aligha véletlen, hogy a Kádár éra tilalmas időszakában a március 15-én tüntető fiatalok 1956-ra is emlékeztek.

Tisztelt megjelentek!

A Rákosi-rendszer önkénye, a szovjet megszállás - nem sokkal a világháború súlyos megpróbáltatásai és veszteségei után - számtalan honfitársunkat fásulttá, reményvesztetté tette, míg mások zavarodottan álltak az új idők eszmei zűrzavarában. Ám – mint ezer év alatt oly sokszor – a magyarság szabadságvágya, igazságkeresése ismét megmutatkozott abban, hogy az önkény ellen volt ereje felemelni a szavát. Az értelmiségi műhelyek, a féllegális egyetemi és civil fórumok reformtörekvései fegyveres ellenállássá nőttek, amely az egész világon nagy visszhangot váltott ki, és becsülést, erkölcsi elismerést hozott hazánknak. A nemzet hazafias egysége nyilatkozott meg abban, hogy a sokféle elgondolás és szándék egyesülni tudott a jobbítás, a függetlenség közös akaratában. Ez a vágy és akarat vitt ezreket az utcára 1956. október 23-án, és adta később az önvédelem fegyverét azok kezébe, akik ellenálltak a forradalmat végül eltipró külső és belső túlerőnek.

Bibó István államminiszter a hősi napok után - felismerve a kilátástalanságot – óvott a további véráldozatoktól. 1956. november 4-én az alábbi nyilatkozatot tette: „Magyarok! Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen…” Ám a felkelők töretlenül hinni akartak igaz ügyük sikerében, és még napokig kitartottak az utcai harcokban. Elszántságuk az önfeláldozás nem múló példája lett.

Tisztelt emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

A megtorlás a levert forradalom után sok ember életét törte ketté, számtalan család sorsát határozta meg. Sokan menekültek el hazájukból, hogy idegen földön találjanak otthonra. Egy emberöltőn át a lefojtott indulatok és a tehetetlen belenyugvás csendje telepedett az országra. De l989-ben a harangok zúgása Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén végre lezárta a hazugságok, az elhallgatás korszakát. Azok a százezrek, akik akkor összegyűltek egy méltóságteljes főhajtásra, szabad akaratukból, belső parancsra voltak jelen, hogy végre utat engedjenek mindaddig titkolt érzéseiknek.

Azóta, a rendszerváltozást követően számtalan történeti feldolgozás, elemzés, memoár foglalkozott és foglalkozik 1956 napjaival, feltárva a mind újabb adalékokat, és tovább árnyalva a valóságot. Talán a viharos és gyakran ellentmondásos magyar históriából következik, hogy minden történelmi eseménynek gyakorta sokféle, olykor megosztó olvasata van. De a múló évtizedek letisztítják, meghaladhatóvá teszik az eltérő értékítéleteket, és az utódok tisztelgő emlékezése megőrzi azt a néhány órát, néhány napot, amikor a nemzet egységes lélekkel fordult egy szebb jövő ígérete felé. Mert sokféle volt a személyes indíték, sokféle a jövőkép, de a diktatúra eltakarításának szándéka - egy történelmi pillanatra - egy oldalon találta a kommunista reformpolitikust, és Magyarország börtönből szabadított hercegprímását. Ez ’56 múlhatatlan értéke, példája, jelentősége nemzetünk történelmében, mely joggal tekinthető a rendszerváltást követő demokratikus kibontakozás előképének.

Hölgyeim és Uraim!

1956 sokak számára ma is meghatározó élmény. De a forradalom óta felnőtt két nemzedék, amely nem annyira a múltba fordul, mint amennyire a jövőbe tekint. Az ő kötődésük már nem személyes, számukra 1956 már történelem. De tudnunk kell: minden új nemzedék kiüresedik, ha erkölcsi alapvetéséből, önmeghatározásából, életviteléből hiányzik az a hazafias örökség, amelyet példaadó elődei hagytak rá. Ezért kegyeletes küldetésünk, hogy átörökítsük és ápoljuk ezt a hagyatékot, amely legjobbjaink, köztük az 56-os hősök jelleméből, hazaszeretetéből fakadt.

A II. kerület különösen gazdag azokban az emlékhelyekben, amelyek segítenek a hősi múlt megidézésében, és mi lokálpatrióták büszkék vagyunk erre. Itt áll a forradalom miniszterelnökének, Nagy Imrének az emlékháza. Itt lakott Bibó István, aki – kezdeményezésünkre - egy szép park névadója lett. A napokban újítottuk fel a forradalom legifjabb mártírjának, Mansfeld Péter szobrának környezetét a ma már nevét viselő parkban. Innen néhány méterre, a Lövőház utcában áll Szabó bácsinak, a Széna tér legendás parancsnokának emléktáblája. A tér pedig, ahol állunk - sok-sok más kerületi helyszínnel együtt - az ellenállás legendás helyszíne volt. Még hosszan sorolhatnám kultikus helyszíneinket. Feladatunk, küldetésünk azon munkálkodni, hogy emlékhelyeink üzenete ne csak az évfordulós megemlékezések helyszíne, de mindennapjaink iránymutatója legyen. Mert 1956 arra intett, hogy hazánk érdekében mindenkor tudnunk kell, hol a helyünk, mi a feladatunk. Hisz’ nemzeti ügyek, kihívások napjainkban is vannak, melyekben felelős döntést kell hozni. Ma nem fegyverrel, nem önkénnyel fenyegetik hazánkat, de magyar identitásunk, magyar kultúránk, európai civilizációnk került veszélybe. Márpedig soha ne feledjük Széchenyi örök érvényű szavait, amiről Világ című munkájában írt:

„A magyarnak, hogy valami legyen Európában, egyedül magyarnak kell lennie; ez dicső és nemes öröksége.”

Tisztelt emlékezők!

Köszöntök minden jelenlévőt, kerületi és nem kerületi, idősebb és fiatal polgárt. Kiemelt tisztelettel köszöntöm azokat, akiknek a forradalom ifjúkori élménye volt, és fájdalommal szólok arról, hogy a hősi idők tevékeny részesei egyre kevesebben vannak. Azt gondolom, a megemlékezők és a koszorúzó szervezetek sokszínűsége évről-évre azt fejezi ki, hogy a gyakran heves közéleti viták ellenére a II. kerület eme szent helyszínén egyetértés van 1956 kiemelkedő jelentőségének megítélésében. Óvjuk, ápoljuk ezt az örökséget, mert halálra van ítélve az a nemzet, amely nem tud közösen emlékezni, amely nem tud pillanatnyi, kicsinyes aktuálpolitikai megfontolások miatt legalább ünnepnapjain méltó lenni hősei emlékéhez. Hiszen bármily súlyosak voltak a véráldozatok, a forradalmi évforduló nem gyásznap, hanem erőt sugárzó ünnep; az eszmélés, a hazafiság, a hősiesség emlékünnepe, amelyet elsiratott mártírjaink még emelkedettebbé nemesítenek.

E gondolatok jegyében kívánok méltóságteljes, szép ünneplést mindnyájuknak!

Köszönöm a figyelmüket.