Varga Mihály
beszéde 2012. október 23-án
„Csak törpe nép felejthet ős
nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket,
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új
szövétneket.”
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim!
Nagy szeretettel és tisztelettel
köszöntöm Önöket ezen az őszi ünnepnapon! Azért jöttünk ma össze, hogy – Garay
János költőnk szavával – a régi fénynél új szövétneket, gyertyát gyújtsunk, és
így emlékezzünk a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hőseink dicsőségére.
Hiszen áldozatuk csak akkor nyerhet értelmet, ha tetteiket nem nyeli el a
felejtés homálya, és ezáltal elfoglalhatják az őket megillető helyüket a nemzet
panteonjában.
De vajon nem csupán azért
gondoljuk-e ezt így, hogy vigaszt leljünk az egyéni és közösségi tragédiáinkra?
Nem pusztán önmagunk miatt van-e szükség arra, hogy ma ezen az ünnepen együtt
legyünk?
Hiszen nekünk, magyaroknak az
áldozathozatal, a hősi küzdelem mintha rendre a vereséggel, az alulmaradással
lenne egyenértékű. A magyar vitézség színterei: Muhi, Mohács, Világos, Doberdó,
Don-kanyar vagy éppen az 56-os pesti utcák, mint lélekharang dongnak a
fülünkben. Különösen a mögöttünk hagyott évszázadban, a számunkra vesztes XX.
században érezhettük úgy, hogy a fényes diadallal, a győzelem dicsőségével
jutalmazott hősiesség örökre visszavonult a népmeséinkbe. Történelmünk során
hányszor gondolhattuk azt, hogy bukásunk az „ügyet” is – mint Dugovics Titusz a
törököt – örökre magával rántotta. És vajon nem gondolhattuk-e már számtalanszor
azt is, hogy nekünk győzelmeink nincsenek is, csak áldozataink vannak?
Ha jól belegondolunk, érthető ez,
hiszen a nálunk szerencsésebb sorsú nemzetekhez nem csupán annyiban volt
kegyesebb a történelem, hogy kevesebb csapást kellett elszenvedniük. Hanem
annyiban is, hogy veszteségeiket is könnyebben feldolgozhatták, mert az áldozat
értelmét győzelmeik, nemzeti sikereik rendre alátámasztották. Nekünk,
magyaroknak viszont még a gyötrő kétségekkel is meg kellett, meg kell
küzdenünk. Igen, kedves barátaim, nekünk sokszor évtizedeket kellett várnunk,
míg megértettük a velünk történtek magyarázatát. És sokszor csak nemzedékek
múltán derült fény arra, hogy nem volt hiábavaló a küzdelem.
Ottlik Géza így ír erről: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett
éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a
győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már
nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk
láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszokhattuk már, hogy egyedül
ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.”
Gondoljanak csak bele: hány
nagyszerű pillanatnak köszönhetjük, hogy ma ugyanaz a föld terem nekünk
kenyeret, mint egykor Szigetvár védőinek, vagy ugyanazon a nyelven beszélünk,
amelyiken a várfalak sötétjében Istenhez fohászkodtak a magyar vitézek
Nándorfehérvárnál! Mennyi helytállás, mennyi önző érdeket háttérbe szorító
önfeláldozás kellett ahhoz, hogy megmaradjunk!
És gondoljanak csak bele: hol van
már a Szovjetunió, a Gonosz Birodalma – ahogy Ronald Reagan nevezte –, hol van
már a tízmilliók haláláért, tönkretett életéért, elrabolt jövőjéért felelős
kommunista rendszer? Nem volt tehát hiábavaló, hogy az előttünk járók
„megcselekedték, amit megkövetelt a haza.” És nekünk, késői utódoknak nem
bánkódnunk kell, hanem hálát adnunk azért, hogy voltak, mindig voltak, akik
számára a haza ügye, a szeretteik, az utánuk következő nemzedékek sorsa,
boldogulása fontosabb volt, mint a saját jövőjük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai ünnepen tehát sokkal
többről van szó a saját lelki nyugalmunknál: az utódok kötelességéről. Mert az
áldozathozatal és a tisztelet együtt járnak, egymással szorosan összetartozó
dolgok. Valahogy úgy, mint az ősi templom falára festett üzenet, freskó és a
lenyugvó nap sugarai: az odairányított fény nélkül észre sem vennénk, mi
mindent rejt a sötétség, de a fény is csupán céltalanul kalandozna a falakon,
ha nem lenne mit megvilágítania. Az áldozat is csak a tisztelet fényében
látható. Tisztelet nélkül nincs hősiesség, de tisztelet sincs hősiesség nélkül.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai ünnep azonban nem csak a
múltról, hanem a jelenről, a mai élők áldozatairól és a jövőről, az utódaink
kötelességeiről is szól. Ma ugyanis megint olyan időket élünk, amikor keserédes
számunkra az ünnep, az évtizedek harcaival és nélkülözéseivel elért siker,
győzelem íze, hiszen ismét idegen erők szorításába kerültünk, ismét távoli
érdek hozta a fejünkre a bajt. Úgy érezhetjük magunkat, mint ’56-os eleink,
akiknek a felszabadulás csak rövid ideig tartó örömöt és jóvátételt
jelenthetett, mert csupán néhány év elteltével rájuk borult a kommunizmus
teljes sötétsége, fojtogató köde. Sajnos, mi magunk sem élvezhettük felhőtlenül
az elődeink, az 1956-osok küzdelmeinek eredményeit, a rendszerváltoztatás
kínálta esélyt a gyarapodásra, a felemelkedésre, mert bár külföldi katonák
csizmája nem tapos hazai földön, mégis megbéklyózták az országunkat.
Ezért, akárcsak az 56 évvel
ezelőtt a forradalom és szabadságharc forró őszén, vagy a megtorlás jeges
hónapjaiban egy idegen birodalom ellen életüket, szabadságukat feláldozók, akik
gyermekeik, unokáik jövőjéért adták oda a sajátjukat, nekünk is azzal kell
szembesülnünk, hogy áldozataink, lemondásaink majd évek, évtizedek múlva nyerik
el értelmüket.
Bizony, tisztelt hölgyeim és
uraim, különös szövetsége ez a nemzedékeknek, sajátos közép-európai sors,
amikor minden generációnak hitelbe kell adnia a küzdelmeit az utána jövőknek:
amit élvez – a szabadság, a függetlenség –, azt javarészt az elődök teremtették
meg számára, és az ő nélkülözései pedig később nyerik el értelmüket.
Ám a mai ünnepnek is – akárcsak a
saját mindennapos küzdelmeinknek – az az értelme, hogy nincs értelmetlen
áldozat, nincs hiábavaló élet, nincs vesztett ügy! Az az üzenete, kedves
barátaim, hogy a siker, a győzelem, a felemelkedés csak összefogással érhető
el. Nem csupán a Kárpát-medencében és szerte a világban élő magyarok, a
világmagyarság új szövetségével, hanem a most élők, a már meghaltak és a még
meg sem születettek nemzedékeken, évszázadokon, korokon átívelő koalíciójával.
Ez a nemzeti összetartozás
lényege, amely fontosabb a családi, a vallási vagy a politikai élet kérdéseiben
mutatkozó minden különbségnél. Elfogadjuk, hogy a megannyi kis körből, baráti
társaságból, vallási, etnikai, kisebbségi közösségből, szurkolói táborból álló
idegenek csoportját összeköti a kölcsönös segítségadás hálója, összeköti, hogy
a sors tengerén egymás mellett hajóznak, és összeköti egy nagy, közös, távoli
cél, amely hosszú távon, még nemzedékek elmúltával is, mindannyiuk előnyére
szolgál.
Igen, a nemzetet nem más tartja
össze, mint a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba
kapaszkodó kis körei. Ahogy Szent Pál fogalmazott: „tagjai vagyunk egymásnak.”
Egy nemzet elsősorban abban különbözik sok ember
együttesétől, az egy nyelven beszélő és egy helyen lakó számbeli sokaságtól, a
tömegtől, hogy a nép létét mindig és minden esetben a teljesítmény felfokozott
volta jellemzi. A nép csak az a valódi közösség, amelyben az ember tevékenysége
meg tud hatványozódni és meg is hatványozódik.
Kedves Barátaim!
A magyarság tehát történelme során nem csak, nem elsősorban attól volt erős, hogy nagy területet ölelt körül, sokmillió embert vett védőszárnya alá – magyar ajkút és más nemzetiségűt, aki felvállalta a múltunkat és velünk kívánta tervezni a jövőjét –, és harminchat nemzedék számára jelentett újra és újra biztos hátteret, elrugaszkodási pontot és feltáruló lehetőségeket. Hanem mindenekelőtt azért, mert a nemzet örök eszményként több mint egy ezredéven keresztül ott lebegett a magasban, és valamennyiünk teljesítményét, odaadását, áldozatvállalását harcban és békében egyaránt megsokszorozta.
Igen, kedves barátaim, a
magyarság eszményéért voltunk képesek mindig újrakezdeni, szinte a semmiből új
világot teremteni, fogcsikorgatva kimondani: mégis, akkor is, csak azért is.
Szívünkbe véstük: nem az számít, hány pofont kapsz, hányszor esel el; csak az a
fontos, fel tudsz-e állni újra.
Bár sokan vélik úgy, hogy mi,
XXI. századi magyarok alábbvalóak vagyunk dicső eleinknél, hiszen már nem
vagyunk képesek szövetségre lépni egymással, kiállni az igazság mellett, méltón
képviselni a nemzeti érdekeinket, meggyőződésem, hogy ez a vélekedés nem állja
meg a helyét. A szabadságharcos erényeiről és múltjáról híres magyarság
2010-ben példátlan mértékű összefogásának köszönhetően, hagyományaihoz híven
békés építkezéssel nekilátott, hogy megújítsa hazáját, felemelje
Magyarországot, dacolva minden erővel, amely a múltba akarta és akarja
visszalökni.
Az igaz ugyan, hogy sem idegen
csapatok, sem területcsonkítás nem fenyegeti hazánkat, és az ellenség nem
szemtől szemben áll velünk, hogy az életünket követelje, ám Arnold Toynbee brit
történész szerint ez sem kisebb megmérettetés. Ugyanis véleménye szerint minden
tíz emberre, aki hajlandó fegyvert fogni az ellenséggel szemben, mindössze egy
olyan jut, aki morális értékekért mer síkra szállni.
Az erkölcsi bátorság tehát sokkal
ritkább, mint az elszántság a harcmezőn. Mégis – teszi hozzá – ez az a
tulajdonság, amely elengedhetetlen mindazok számára, akik a hazájukat fel
akarják emelni.
Éppen ezért a nemzetet sem csak harcban, a barikádra golyózáporban kiállva, tankhadosztályokra Molotov-koktélokat vetve; békében dúsgazdag mecénásként vagy milliók életéről döntéseket hozó államférfiként lehet szolgálni, hanem ezer meg ezer apró tettel, kinek-kinek a maga helyén, a saját hivatását végezve, szakmáját művelve. Mert a hétköznapokhoz is bátorság kell, lendület és lelkesedés. Sőt, ehhez kell igazán nagy lelki erő!
A nemzeti összetartozás tehát nem egy életidegen fogalom, politikai
porhintés vagy mitikus történelmi tett. Nem, a nemzeti összetartozás nem más,
mint az egymás iránt érzett szeretetünk, ragaszkodásunk, hűségünk, a
barátainkért, szomszédainkért végzett jócselekedet, az utánunk jövő
nemzedékekért hozott áldozat.
Akkor emelkedik a haza, ha alázattal műveljük a ránk bízott feladatot, és a pékek jó kenyeret sütnek, az építészek századokra terveznek, a hivatalnokok az embereket szolgálják. Ha az idősebb nemzedékek az utánuk jövőknek a múlt, a jelen és a jövő tiszteletét adták át.
Az ember nem válogathat: ezt
megteszem, amazt nem. Sorsával és tehetségével együtt adva van, hogy mit kell
cselekednie, mi az a feladat, amit el kell végeznie.
Nincs helye szemlélődésnek. Ha
gyávák vagyunk, ha megfutamodunk, ha letesszük a hangszert, a tollat, az ekevasat,
a kardot, akkor is cselekszünk. Ezért – ahogy az ősi bölcsesség is mondja – ne
törődj a győzelemmel, de harcolj úgy, mintha a győzelem rajtad múlna!
Köszönöm, hogy meghallgattak!